„Ekkor Izráel fiai segítségért kiáltottak az Úrhoz, és az Úr szabadítót támasztott Izráel fiainak, hogy megszabadítsa őket…” (⁠Bír 3,9a)

„Ne veszítsétek el tehát bizalmatokat, amelynek nagy jutalma van. ” (⁠Zsid 10,35)

A Zsidókhoz írt levél olyan keresztyénekhez szól, akiknek a hitük miatt sok nehézséggel kellett szembenézniük. Csúfolták őket, elveszíthették a munkájukat vagy az otthonukat, és volt, aki az életével fizetett azért, hogy Jézust követte. Mégis kitartottak, mert bíztak Istenben, akkor is, amikor féltek.

A bizalom sokszor nem úgy tűnik el az életünkből, hogy egyszer csak elveszítjük, hanem mi magunk döntünk arról, hogy bizalmatlanok vagyunk. Ott volt, de azt mondjuk: Erre már nincs szükségem. Mert csalódtunk. Mert félrevezettek. Mert mások elhitették velünk, hogy nem érdemes bízni senkiben. Ismerős érzés. A világ tele van bizalmatlansággal, családokban, barátságokban, közösségekben, mindenütt jelen van. Valaki megbánt és már mondjuk is: Többet nem bízom senkiben. Ilyenkor felmerül a kérdés: lehet egyáltalán valakiben igazán bízni? A Bibliában is olvashatunk róla, hogy az emberek milyen sokszor tudnak csalódást okozni. A Zsoltár is azt mondja, hogy „Jobb az Úrban bízni, mint emberekben reménykedni.” (Zsolt 118:8 Károli) Az Istenben való bizalom akkor mutatkozik meg igazán, amikor nehéz, amikor igazságtalannak érezzük a helyzetet, amikor fáj. Mai igénk arra bátorít, hogy akkor is kapaszkodjunk belé, amikor minden más bizonytalanná válik. Mert Ő nem csal meg, hűséges. A mi kitartó bizalmunk jutalma, nem ajándék, nem látványos siker, nem pénz, hanem Isten állandó, óvó, gondoskodó szeretete.