„Szabadításod után sóvárog lelkem, igédben reménykedem. ” (⁠Zsolt 119,81)

„Amikor beesteledett, sok megszállottat vittek hozzá, ő pedig szavával kiűzte a tisztátalan lelkeket, és minden beteget meggyógyított. ” (⁠Mt 8,16)

Volt már olyan, hogy nagyon vártál valamire? Például amikor beteg voltál, és szeretted volna, hogy végre meggyógyulj? Vagy amikor összevesztél valakivel, és azt kívántad, bárcsak minden újra rendben lenne? A zsoltáríró is így érez. Azt mondja: „sóvárog lelkem”. Ez olyan, mint amikor annyira szeretnél valamit, hogy szinte fáj a várakozás, amikor már minden gondolatod arról szól, hogy jöjjön végre a segítség. A zsoltáríró Isten szabadítására vár, arra, hogy Isten kihúzza a bajból, megvigasztalja, megmentse. Nem látja a megoldást, kapaszkodik abba, amit Isten mondott, kapaszkodik az Igébe. Pont úgy, mint amikor sötétben mész, de van nálad egy kis zseblámpa, nem látod az egész utat, de a következő lépést igen. Isten igéje ilyen fény. Nemcsak a zsoltáríró számára fény, hanem nekünk is az. Nem úgy, hogy a problémáink azonnal megszűnnek, hanem mert megmutatja: nem vagyunk elveszve. Amikor az Isten szava világít előttünk, akkor tudjuk, merre lépjünk tovább. Nem fogunk eltévedni.