Siess segítségemre, Uram, szabadítóm! (Zsolt 38,23)
A vak Bartimeus így kiáltott: Dávid Fia, könyörülj rajtam! Jézus megállt, és ezt mondta: Hívjátok ide! (Mk 10,48-49a)
"Dávid Fia, könyörülj rajtam!" Bartimeus kiáltozása éppen a Jerikóból Jeruzsálembe induló Jézust akasztja meg. S bár tudjuk, hogy fontosabb is, sürgetőbb is mindaz, amit Jeruzsálemben készül véghezvinni, most mégis tanúi lehetünk annak, amint a Mester a legnagyobb cél felé haladva kész kitérőt tenni és megállni. Talán éppen azért, hogy gyógyításával jelét adja: e vak koldus hamarabb veszi észre a lényeget, mint állandó kísérői, a tanítványok. Bizony a hit jele, amikor fenyegetések ellenére, sőt "annál inkább" kapaszkodik Bartimeus élete lehetőségébe, Jézusba. Hogy "a hit hallásból van", és hogy lényege a "nem látható dolgok létéről való meggyőződés" (Róm 10,17a; Zsid 11,1b), azt különleges módon példázza ez az evangéliumi történet.
Az idővel, az alkalmas idővel küzdő lényünk segélykiáltásai közben mi magunk is megtapasztalhatjuk, hogy Istennek van ideje ránk. Pontosan tudja, hogy a vele töltött időnk nyereség, amellyel életet nyerünk.
Bárcsak reformáció havában minél többek felé tudnánk közvetíteni a gyógyító örömhírt ilyen egyszerűen: "Bízzál! Kelj fel! Ő hív téged!" Hogy aztán a Lélektől mozdítva felidézzük mindazt, amire ő tanított eddig minket. Ma elég, ha arra tanít, hogy újra bátran kiáltsunk hozzá, akár kilátástalan helyzetekből, akár ellenséges, fenyegető hangok gyűrűjéből.
/Szerző: Aradi György/