„Mert kétszeres rosszat cselekedett népem: engem, a friss víznek forrását elhagytak, és víztárolókat vájnak, repedt falú víztárolókat, amelyek nem tartják a vizet.” (Jer 2,13)

„Jézus mondja: De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne.” (Jn 4,14)

Képzeld el, hogy egy forró nyári napon órákig sétálsz a tűző napon, és teljesen kiszáradsz. Jézus is így volt amikor egy hosszabb gyaloglás után fáradtan és szomjasan ült le Jákób kútjánál. Amikor egy samáriai asszony vizet meríteni jött, Jézus megszólította: „Adj innom!” Ez már önmagában különleges volt, mert a zsidók és a samáriaiak nem álltak szóba egymással. Az asszony is  nagyon meglepődött, hogy egy zsidó ember megszólította. Ezért Jézus ezt mondta: „Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki így szól hozzád: Adj innom! – te kértél volna tőle, és ő adott volna neked élő vizet” Az asszony nem értette, hogyan tudna Jézus vizet adni, hiszen még merítőedénye sincs. De Jézus nem a kút vizéről beszélt, hanem az élő vízről, mely a lélek szomjúságát csillapítja. A samáriai asszony egész életében a boldogságot kereste, az emberi kapcsolatokban, elismerésben, de soha nem találta meg az igazi beteljesedést, mindig újra „szomjas” lett. Jézus azt mondta neki, hogy ha abból a vízből iszik, amelyet ő ad, az örök életre forrás lesz benne, és ez a forrás sohasem szárad ki. A testi szomjúság egy idő után újra jelentkezik, de a lelki szomjúság is: mindannyian vágyunk arra, hogy valami igazán betöltse az életünket. Sokan ezt különböző dolgokban keresik: sikerben, pénzben, kapcsolatokban vagy elismerésben. De egyik sem ad állandó megelégedést, egy idő után újra „szomjazunk”, újra vágyunk valami után, újra és újra boldogtalanok leszünk. Jézus azonban olyan vizet kínál, amely valóban betölti a szívünket és életet ad. Ez a víz a vele való kapcsolat, az ő szeretete, mely kiegyensúlyozottá teszi életünk.