Akasztói szikest, Fülöpházán pedig a vándorló buckák természetvédelmi tájait csodáltuk tátott szájjal a túlélőtúrának is beillő barangolásunk alkalmával.

Az első helyszínre megérkezve, úgy pattogtunk le a buszról, mint a kigurított gumilabdák (ide nekem a természetet!). Rutinos versenyzőkhöz híven, alig voltunk túlöltözve, amit aztán a nap járásával, és a megtett úttal egyenes arányban nem győztünk lehámozni magunkról. A hirtelen támadt sziszegésről szerencsére gyorsan kiderült, hogy nem kígyók támadtak ránk, csupán kullancsriasztó szprék (biztos, ami hátha) burkoltak felhőbe néhány kollégát. A felszereltséghez tartozott még egy távcső, egyértelműen a fókusz kedvéért, no meg, hogy legyen mit kikapkodni egymás kezéből.

Csabi idegenvezetésével kelt egyre jobban életre a táj, s lett nevük a madaraknak (gólyatöcs búbosvöcsök, poszáta, nyári ludak és társaik). Az egy dolog, hogy kémleled a távolt, de agyontiporni egy tízezer/tő szigorúan védett orchideát, ejnye már! Na hát így haladtunk a tanosvényen enyhén lóugrásban (a tiprás elkerülése végett), másztunk kilátóra és mit ne mondjak, le voltunk nyűgözve nemcsak oda, hanem vissza is.

Útban Fülöpházára, egy frissítő állomást beiktatva (ilyen kávé, olyan cappuccino, a jobbak sör) megérkeztünk Közép-Európa legnagyobb területű, a Kiskunsági Nemzeti Park Fülöpházi buckavidékének mezejére. Ameddig a szem ellát kábé, dimb-domb, homok és homok, benne természetesen védett virágok. Frissen szerzett természetjáró tapasztaltunknak köszönhetően tudtuk, hogy lapjával oldalazva haladni erősen ajánlott, különben neked annyi. Idegenvezetőnk közben beavatott az érdekességek és tudnivalók rejtelmeibe , miért különleges, valamint egyedi ez a vidék. Így érkeztünk el a híres vándorló buckához (mázli, hogy akkor épp nem ment sehova). Szóval ott álltunk a homokhegy tetején, mikor valaki csak úgy lehempergett a mélybe. Még nem tisztázott, lökték, vagy magától volt ilyen elvetemült, mindenesetre páran követték, tán a megrészegült kalandvágyból kifolyólag.

A frissen pattogó gumilabdából, mi tagadás leeresztett lufi lett a célban. Felállni az asztaltól csak azért sikerült, mert a kaja nem jött oda magától. Ja, el ne feledjem, hazafelé még egy fagyi is belefért!

Az élmények gazdagsága kenterbe verte a fáradságot, mindannyiunk szelleme és lelke tuti feljebb lebegett.

Jöhet a következő! Mikor megyünk megint?