„Teljesedjék be rajtam kegyelmed, Uram, és megígért szabadításod.” (⁠Zsolt 119,41)

„Rémület fogta el mindnyájukat, és így szóltak egymáshoz: Miféle beszéd ez, hogy [Jézus] hatalommal és erővel parancsol a tisztátalan lelkeknek, és azok kimennek?! ” (⁠Lk 4,36)

Mai Ószövetségi igénk a Zsoltárok könyve 119. zsoltárából való: „Teljesedjék be rajtam kegyelmed, Uram, és megígért szabadításod.” Ez egy imádság, nem követelés, hanem kérés. A zsoltár írója tudja, hogy szüksége van Isten kegyelmére, arra a szeretetre, amit nem lehet kiérdemelni, csak elfogadni. Ma, hamvazó szerdán kezdődik a nagyböjt. A nagyböjt a húsvétvasárnaptól visszaszámolt 40. hétköznap. Ez az időszak húsvét előtt, amikor arra készülünk, hogy Jézus értünk vállalt szenvedésére és feltámadására figyeljünk. A mai nap emlékeztet bennünket arra, hogy az ember törékeny, nem vagyunk mindenhatók, nem vagyunk hibátlanok, és nem tudjuk magunkat megváltani. Ezért van szükségünk kegyelemre. Ezt kéri a zsoltáros: „Teljesedjék be rajtam kegyelmed”, ezzel azt mondja: Uram, szükségem van rád. Nem csak arra, hogy segíts a bajban, hanem arra, hogy változtass meg. A nagyböjt erről szól. Nem csupán arról, hogy lemondunk valamiről, hús evésről, édességről, képernyőről, egy szokásról, hanem arról, hogy helyet készítünk Istennek az életünkben. Hogy jobban figyeljünk rá, észrevegyük, hol van szükségünk az ő szabadítására. A böjti idő út, amely a kereszten át a húsvéti öröm felé vezet.