A mélységből kiáltok hozzád, URam! Uram, halld meg szavamat... (Zsolt 130,1-2)

Ekkor így kiáltott fel [a vak]: Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam! Akik elöl mentek, rászóltak, hogy hallgasson el, de ő annál inkább kiáltozott: Dávid Fia, könyörülj rajtam! (Lk 18,38-39)

A vak Bartimeusról szóló történetet mindannyian ismerjük, de azért biztos ami biztos elevenítsük fel mi is történt. Jézus keresztre feszítése előtti időben járunk, Jerikó környékén. Jézus a tanítványokkal együtt Jeruzsálembe tart, az út mellett egy vak ült és koldult. Az Ószövetség gyakran említi a vakságot. A vakság oka lehetett veleszületett, de gyakran a meg nem gyógyított szemgyulladás okozta. Bartimeus azt érzékelte, hogy nagy tömeg megy el mellette és ezért kérdezgette, hogy mi történik. Megmondták neki, hogy a názáreti Jézus megy arra. Ekkor kezdett kiabálni, hogy felhívja magára Jézus figyelmét, többen rászóltak, hogy hallgasson, ne kiabáljon, de ő csak nem hagyta abba és kiáltozott, mert az ő hite erős volt. Nem úgy mint a Jézust körülvevő tömeg, de még sokszor a tanítványok sem hittek még annak sem amit láttak és akkor itt van egy vak ember az út szélén és hisz. Őszintén hitte, hogy Jézus Isten fiaként képes csodát tenni, meg tudja őt gyógyítani. Igaz nem látta a szemével, de a szívével igen! Mi is ilyen erős hitre vágyunk, hogy mindig minden körülmény között bízzunk abban, hogy Jézus megsegít bennünket a bajban.