„Áldjátok, népek, a mi Istenünket, hangosan hirdessétek dicséretét! Ő tartott életben bennünket, és nem engedte, hogy lábunk inogjon. ” (⁠Zsolt 66,8–9)

„A türelem és vigasztalás Istene pedig adja meg nektek, hogy egyetértés legyen közöttetek Jézus Krisztus akarata szerint, hogy egy szívvel, egy szájjal dicsőítsétek a mi Urunk Jézus Krisztus Istenét és Atyját. ” (⁠Róm 15,5–6)

Pál apostol olyan gyülekezetnek írt, ahol különböző emberek éltek együtt: más háttérrel, más szokásokkal, más érzékenységgel. Volt köztük feszültség, meg nem értés. Ismerős helyzet. Nemcsak egy ókori gyülekezetben, hanem ma egy családban, iskolában, munkahelyen, településeken is. Pál így nevezi meg Istent: a türelem és vigasztalás Istene. Milyen beszédes ez! Nem siettető, nem számonkérő, hanem türelmes, nem közömbös, hanem vigasztaló Isten. Ebben a felgyorsult, sokszor ingerült világban, ahol könnyen egymásnak feszülünk, különösen nagy ajándék, hogy Isten ilyen. Hosszan tűr, és amikor zaklatott a szívünk, lecsendesít. És mit kér cserébe? Azt, hogy egyetértés legyen közöttünk. Az egyetértés azonban nem azt jelenti, hogy mindenben ugyanazt gondoljuk, vagy hogy mindenki szimpatikus a másiknak. Az igazi alap a szeretet. Az a szeretet, amely nem válogat. Jézus egész élete erről szólt: a betegek, a kicsik, az igazságtalanságot szenvedők felé fordult. Megmutatta, hogy „szeresd felebarátodat” nem érzelmi kérdés, hanem döntés. Sokszor félünk attól, ami körülvesz bennünket. Aggódunk, bizonytalanok vagyunk, és ez meglátszik a kapcsolatainkban is. Könnyen türelmetlenek leszünk. De ha Isten szavára figyelünk, az lassan átformál bennünket, mint a csendes, kitartó eső, amely átnedvesíti a kiszáradt földet. A türelem mellé vigasztalást kapunk, és a zaklatott szív lecsillapszik. Békesség születik bennünk, és ez a békesség összekapcsolja a szíveket. Minden a türelemmel kezdődik, és a békesség a cél.