„Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim – így szól az Úr.” (⁠Ézs 55,8)

„Most tehát, akik azt mondjátok: „Ma vagy holnap elmegyünk abba a városba, és ott töltünk egy esztendőt, kereskedünk és nyereséget szerzünk” […]. Inkább ezt kellene mondanotok: Ha az Úr akarja, akkor élünk, és ezt vagy azt fogjuk cselekedni. ” (⁠Jak 4,13.15)

Jakab levele emberekhez szól akik hosszú idő óta cipelik a terheiket. Sok próba, sok csalódás érte őket. Megfáradtak, elkeseredtek, és talán már azt is nehéz elhinniük, hogy lehet még másképp. Ezt könnyen át tudjuk érezni, hiszen ami körülvesz minket, az sokszor kimerítő. Nemcsak az ami éppen történik, hanem az is nyomasztó kérdés, hogy mi van, ha ez hosszútávon így marad. Mi van, ha a ma nehézségei nem átmenetiek, hanem ez vár ránk a jövőben is. Isten ilyenkor is meg akar szólítani bennünket. Nem csak akkor, amikor minden a rendben van, hanem akkor is, amikor elfáradunk, amikor nincsenek válaszaink a kérdéseinkre. Mai igénkben azt olvashatjuk: „Ha az Úr akarja, élünk, és ezt vagy azt fogjuk cselekedni.” Ez úgy tűnhet, mintha azt mondaná ne tervezzünk. Nem. Sőt, jó dolog tervezni. Jó dolog elképzelni, mik szeretnénk lenni, mit szeretnénk csinálni holnap, jövőre, felnőttként. A gond akkor kezdődik, amikor úgy tervezzük az életünket, mintha minden csak rajtunk múlna, mintha mi irányítanánk az időt, a jövőt, az egész életünket. Amikor nem hagyunk teret annak, aki többet lát nálunk. Ha viszont helyet adunk Istennek, az nem lemondás a tervekről. Nem feladás. Hanem erő. Megnyugvás. Annak az elfogadása, hogy az élet nem csak a mi kezünkben van, nem egyedül kell végig csinálnunk. „Ha az Úr akarja…” Ez annak kimondása, hogy terveink vannak, de tudjuk, kire bízzuk az életünket.