„De én mindig veled leszek, mert te fogod jobb kezemet.” (Zsolt 73,23)

„Jézus így imádkozott: Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a poharat; mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied. Ekkor angyal jelent meg neki a mennyből, hogy erősítse őt.” (Lk 22,42–43)

Nagycsütörtök: a keresztény kultúrában a húsvét előtti hét, az úgynevezett nagyhét kiemelt napja. Jézus és a tizenkét tanítványa ezen a napon volt utoljára együtt Jézus másnapi, nagypénteki keresztre feszítése előtt. Ez az alkalmat, hívjuk utolsó vacsorának. Jézus a nap utolsó óráit az Olajfák hegyén, a Gecsemáné-kertben imádkozással töltötte. Nagyon szomorú volt és félt. Tudta, hogy hamarosan elfogják, elítélik, megverik, és a keresztre feszítik. Ezért, mint mindig imádkozott. „vedd el tőlem ezt a poharat”? mondta. Kérte Istent vegye el a rá váró nehézséget, fájdalmas küldetését, ha nem muszáj ne kelljen végig járnia a szenvedés útját. Amikor nehézségeink vannak, mi is pontosan így érzünk. Félünk és legszívesebben megválnánk tőle.

„Ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied.” Ez a mondat mutatja meg igazán, hogy Jézus mennyire bízott Istenben. Még akkor is, ha valami nagyon nehéz volt, azt mondta: „Atyám, én most félek, de mégis azt akarom, amit te jónak látsz.” Ez az igazi engedelmesség és bizalom példája. Mint azt tudjuk Isten nem vette el a „poharat”, Jézusnak végig kellett mennie az úton. De nem hagyta őt egyedül: angyalt küldött, hogy megerősítse őt. Ez számunkra azt jelenti, hogy Isten mindig velünk van, amikor nehéz dolgokat élünk át, nem  mindig veszi le a súlyt a vállunkról, de segít abban, hogy elbírjuk.