„Mert én tudom, hogy az én megváltóm él… ” (⁠Jób 19,25)

„Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje. ” (⁠1Kor 15,20)

Télen a kertben minden barna, száraz és kopár. Semmi jele az életnek, a fák ágai üresek. De aztán egy kora tavaszi reggelen, a földből kibújik az legelső, pici, zöld hóvirág. Amikor meglátjuk az első virágot, elönti szívünket az öröm, mert ez a tél végét jelenti. Jön a tavasz és ez az az első virág a biztos jele annak, hogy nemsokára az egész kert virágba borul.

Pál apostol is hasonlóhasonlatot használ a mai Igénkben amikor Jézus feltámadásáról beszél: „Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje.” A halál és az elmúlás olyan, mint egy hideg, sötét tél. Amikor elveszítünk valakit, akit szerettünk, vagy amikor a híradóban szomorú dolgokat látunk, mindannyian megijedünk egy kicsit. Úgy érezzük, a szomorúságnak és a sötétségnek sosem lesz vége. A tanítványok is pontosan így érezték magukat nagypéntek után: bezárkóztak, sírtak, és azt hitték, a tél örökre megmarad. De húsvét vasárnapján Jézus kijött a sziklasírból, pont úgy, mint az az első tavaszi virág a földből.

Jézust Pál a „halottak zsengéjének” nevezi, mert Ő volt a legelső, aki végleg legyőzte a halált. Az Ő feltámadása egy óriási ígéret nekünk, vagyis mindazok, akik hisznek Benne, egyszer szintén fel fognak támadni egy örök, csodálatos életre, ahol már nincs többé szomorúság, betegség. Ő a garancia arra, hogy Isten kezében a sötétség után mindig a fény következik. A tél nem tarthat örökké.