„Mert nem vet el örökre az Úr. Még ha megszomorít is, irgalmaz, mert nagyon szeret.” (JSir 3,31–32)

„Ő [Zakariás] pedig egy írótáblát kért, és ezt írta rá: János a neve. Mindnyájan elcsodálkoztak. És azonnal megnyílt Zakariás szája, megoldódott a nyelve, beszélni kezdett, és áldotta az Istent.” (Lk 1,63–64)

Emlékeztek még Zakariás papra és a feleségére, Erzsébetre? Egy angyal jelent meg Zakariásnak a jeruzsálemi templomban, amikor éppen szolgálatban volt. Azt a hihetetlen ígéretet hozta, hogy idős felesége, Erzsébet gyermeket fog szülni. A gyermeket Jánosnak kell majd nevezni, és ő lesz az, aki előkészíti az emberek szívét Jézus érkezésére. Zakariás azonban nem tudta elsőre elhinni ezt a hírt. Talán úgy gondolta, hogy ez lehetetlen, ez nem lehet igaz. Ezért az angyal jelet adott neki: megnémul egészen addig, amíg a gyermeke meg nem születik. És így is történt. Amikor megszületett a kisfiú, a rokonok, barátok mind kíváncsiak voltak: mi lesz a neve? Akkor Zakariás írótáblát kért, és ráírta: „János a neve.” Ebben a pillanatban azonnal megnyílt a szája, megoldódott a nyelve, és beszélni kezdett: áldotta az Istent.

De mit is üzen ez számunkra? Hiszen néha mi is nehezen hisszük el, hogy Isten valóban gondoskodik rólunk, hogy terve van velünk. Néha megvárat, próbára tesz, de a végén kiderül: Ő pontosan tudja, mit, miért tesz. Nem mindent egyszerre világít meg az életünkből. Olyan, mint amikor sötétben egy zseblámpával haladunk, lépésről lépésre látjuk meg az utat. Ezért fontos, hogy bízzunk Benne, még akkor is, ha néha nem értjük, hova vezet. Zakariás is megtanulta, hogy Isten ígérete igaz. És amikor felismerte ezt, nem panaszkodott, nem mentegetőzött, hanem hálát adott. Nekünk sem kell mindenre azonnal választ kapnunk, bízni és hinni kell és hálásnak lenni azért, hogy Isten vezet bennünket.