„A bűnösnek pedig ezt mondja Isten: Hogy mered emlegetni rendelkezéseimet, és szádra venni szövetségemet? Hiszen te gyűlölöd a feddést, és elveted igéimet!” (Zsolt 50,16–17)

„Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” (Mt 7,21)

Mai Ószövetségi igeszakaszunk keményen hangzik. Olyan, mintha Isten haragudna. Hiszen leszíd bennünket. De valójában nem haragról van szó, hanem komolyságról. Arról, hogy Isten nem játéknak tekinti a vele való kapcsolatot. A szidást sokszor nem szeretjük, pedig lehet ajándék is. Hiszen aki rád szól az törődik veled, aki megmondja, ha rossz irányba mész, az segíteni akar. A Zsoltár szavai egy olyan emberhez szólnak, aki ugyan beszél Istenről, de közben nem figyel rá. Aki idézi a Bibliát, de közben nem tartja be. Aki talán eljár templomba, de a szívében távol van Istentől. Aki „szájára veszi” Isten szövetségét, de nem tartja be az iránymutatásait. Ez a kettősség az, amit Isten nem fogad el. Nem a hibáinkat rója fel, hanem az őszintétlenségünket. Mást jelent tévedni, és mást jelent szándékosan elfordulni attól, amit Isten kér. Olyan ez, mint amikor valaki mindig mondja, hogy „szeretlek” vagy „fontos vagy nekem”, de sosem figyel rád igazán, nem tartja be az ígéreteit, mindig csak a maga dolgával törődik, esetleg meg is csal. Előbb-utóbb már nem hiszel neki. Mert a szeretet nem csak szavakból áll. A hit sem. A Zsoltár arra tanít, hogy vegyük komolyan, amit Isten mond. Ne csak a fülünkkel halljuk az Igéjét, hanem a szívünkkel is. Ne csak a szánkkal mondjuk, hanem a tetteinkben is mutassuk meg, hogy hozzá tartozunk. Isten segíteni, óvni, védeni szeretne. A kérdés csak az: hallgatunk-e rá?