Szent a te utad, Istenem! (Zsolt 77,14a)

Jézus mondja: Én az Atyától jöttem, és eljöttem a világba... (Jn 16,28)

Hetvenhetedik Zsoltár. Ennek a Zsoltárnak az újfordítású Bibliában azt a címet adták, hogy „A csüggedéstől a hálaadásig” és ha végig olvassuk az elejétől a végéig, akkor valóban egy lelki folyamat tanúi lehetünk. Az álmatlanul forgolódó ember fejében mindenféle gondolat, emlék, félelem kavarog, nyomasztja valami, gondok gyötrik. Ismerős helyzet? Ilyenkor vannak kérdéseink. Istennel kapcsolatban is. Igazán emberi kérdések ezek: Ilyenkor hol van Isten? Megfeledkezett rólam? Miért haragszik rám, hogy így büntet? Ebben a kilátástalan helyzetben a zsoltár írója visszagondol a múltra, emlékezik arra, amikor jó volt, emlékezik Isten tetteire, csodáira és ezeknek a gondolatoknak a nyomán jut el oda, hogy kimondja: „Szent a te utad, Istenem!” Ez a felismerés eljuttatja oda, hogy már nincsenek kétségei Isten nagysága és irgalma felől. Átformálódnak az érzései. Mi el tudunk jutni ide? Meglátjuk-e Isten útmutatásait, tetteit, csodáit, eddigi életünkben? Ez által eljutunk-e ismét a panaszból a hálaadásig? Ehhez pedig nem kell más, mint engednünk, hogy a hitünk erősebb legyen, mint a csüggedésünk, mert Isten jó, szeretete örök, nem hagy magadra a nehézségeidben sem.