„Tudom, Uram, hogy az ember nem ura élete útjának… ” (⁠Jer 10,23a)

„A gazdag ember így szólt: Én lelkem, sok javad van sok évre félretéve, pihenj, egyél, igyál, vigadozzál! Isten azonban azt mondta neki: Bolond, még ez éjjel elkérik tőled a lelkedet, kié lesz akkor mindaz, amit felhalmoztál?” (⁠Lk 12,19–20)

Egyik nap egy ember lépett oda Jézushoz a tömegből, de nem azért, mert Istenről akart tanulni. Egy családi vita miatt jött: összeveszett a testvérével az örökségen, a pénzen, és azt akarta, hogy Jézus tegyen igazságot. Jézus látta, hogy ennek az embernek a szívét teljesen megmérgezte a kapzsiság. Ezért fordult a hallgatósághoz, és elmesélte nekik a bolond gazdag példázatát. Egy olyan gazda történetét, akinek a földjein hatalmas volt a termést, ezért elhatározta, hogy még nagyobb raktárakat épít, hogy mindent magának halmozzon fel.

E a gazdag ember nem azért volt bolond, mert jól gazdálkodott. Ez egy jó dolog. A hiba ott volt, ahogyan a vagyonára tekintet. Csak magára gondolt, azt hajtogatta, én javaim, én raktáraim. Egyetlen pillanatra sem jutott eszébe, hogy a rengeteg feleslegből adjon az éhezőknek vagy a szegényeknek. Azt hitte, ha tele van a raktára, akkor a jövője is teljesen biztonságban van. De az életünket nem a pénztárcánk vastagsága határozza meg, hanem Isten.

A földi életünk is ilyen. hiába halmozunk vagyont. Amikor egyszer majd Isten elé állunk, nem fogja megkérdezni, hány márkás cipőnk volt, vagy milyen drága telefon lapult a zsebünkben. Azokat itt kell hagynunk a földön. Isten azt fogja megkérdezni: mennyire tudtál szeretni, megosztottad-e a játékodat, az uzsonnádat a másokkal, segítettél-e annak, akinek szüksége volt rá?

Az igazán gazdag ember, aki a szívét jósággal, segítőkészséggel és hálával tölti meg. Mert a szeretet az egyetlen kincs, amit magunkkal vihetünk a mennyországba.